2017. június 24.

Ha írnék

amolyan pozitívakat, szépségeket, jókat, (azaz írok én csak nem tervezetten), akkor ma, az itthoni vasalás, mosás, teregetés, leszedés, főzés, függő netezés, szenvedés hétszögében ugrándozva a két házon kívüli keretet említeném.




Meg kellene írnom a hét éves ciklusom szembetűnő igazságait, hogy ne tűnjek furcsának, hogy ilyeneket írok, de félelmetes felfedezés volt reggel, hogy a fák szeles susogása majdnem könnyeket csalt a szemembe, hogy nekem milyen jó most. 
Vagy éppen egy-másfél órája, amikor a tónál a kiskacsákat láttam, vagy a kacsakolóniák esti szunyókálása mellett haladtam, és hangosan kértem őket ne ijedjenek meg tőlem...


Uppsz.

Valami történik mostanában. De ezek jók. S ezek eddig is jók voltak, és eddig is tudtam örülni ilyeneknek, és másmilyennek is, de eszem ágában sem akartam leírni ezeket.
S ami rossz, az a rengeteg bogár, akiket csapkodok magam körül az erkélyen ülve.

2017. június 19.

egy újabb tanév vége


Szerethető kamaszok facebook oldaláról:


"Az is lényeges, hogy ti mint szülők mit vártok el a gyerekeitektől. Segítetek levenni a válláról egy csomó megfelelni akarást, és biztatjátok, terelgetitek, hogy azt fejlessze magában, amit szeret, vagy azt követeltek meg, hogy kitűnő legyen? A gyerekek egy része annyira okos, hogy mint a szivacs a vizet, úgy szívja magába az információt. Elég csak figyelnie, tanulnia sem kell otthon. Szuper! Nagyszerű! A másik részük meg hazamegy, és két-három-négy órán át gyakorol, tanul, azután pedig szorong, ha valamit nem tud. Az ilyen gyerekből ugyanilyen, rettegő és megfelelni akaró felnőtt lesz, ami előbb-utóbb megbosszulja önmagát, mert a lelket nem lehet becsapni. Szóval, ne szívjátok a vérét! Ne akarjátok, hogy kitűnő tanuló legyen! Örüljetek, ha ez könnyedén megy, de ne várjátok el!"
(Soma mamagésa)


"Kamaszkorban könnyebben megszerezhetők és tartósabbak az emlékek, mint felnőttkorban. Erről nem szabad megfeledkeznünk! Kamaszkorban kell megtalálnunk az erősségeinket és kiaknáznunk a kialakuló tehetséget. Ekkor számíthatunk a legjobb eredményekre a tanulási és érzelmi problémák megoldásával kapcsolatban."
(Frances E. Jensen)

Mai ige facebook oldaláról:


„Ne tedd tönkre azt, amid van, azzal, hogy vágysz valamire, amid nincs! Ne feledd, egykor arra vágytál, amid most van.”


Szóval én ezidáig csendes élharcos, nem konfrontálódó pedagógus édesanya voltam, és általában nem mondtam el a véleményemet az egész bizonyítványról, osztályozásról. PL.hogy nem követtem a lefotózott és  közzétett iratokat. A pedagógusokat is elfogadtam, még senkit nem akartam kirúgatni, eltávolítani az gyerekeim tanárai közül (más szülőtársakkal ellentétben), még azt sem aki lehülyézte a gyereket. Az én gyerekemet.  És próbáltam, próbálom megkeresni a gyerekeimben a tehetséget, a motivációt, meg ilyen gyönyörű dolgokat, és bőszen helyeseltem, amikor Kriszti ismerősöm egy pedagógiai cikk kapcsán megfogalmazta, hogy a lányok többségét a szorgalmuk, a hozzáállásuk menti meg a tanulmányi kudarcoktól, vagy a rosszabb jegyektől. Már akit megment, mindenesetre a saját véleményem, hogy a Lányok között könnyebb ilyen hozzáállást találni.

A fenti idézeteket egymás után pár perces különbséggel olvastam csütörtökön, a tanítás utolsó napján. Azaz az egyik gyerek utolsójáén, mert a másik gyereknél valahogy minden másképpen van.
Merthogy van egyik gyerekem és a másik gyerekem. Igen, próbáltuk őket egyformán nevelgetni, terelgetni, segíteni, bár tény, hogy a hatalmas bizalmunk, miszerint megtanulták, kész a lecke etc... olykor bebuktuk- az egyiknél. Olykor, többször. Sőt, még a szeretnyelvekben is hiszek, szóval ez pipa a mai napig...

Érdekesek ezek a dolgok: tudom, hogy nem egyformák, a közelítés feléjük természetesen más volt. Nem egy gimnáziumba járnak, s így természetesen nem ugyanazok a tanáraik.Meg az iskola szellemisége sem. Mégha majdnem egyformának is kellene lennie. Néha úgy érzem, egyik állami. Vagy klikes. Az is érdekes, hogy soha nem néztem az osztályzatokat. A négyes magatartásra kimondottan büszke voltam, vagyok, mert legalább élnek a gyerekeim az iskolában is. Büszke vagyok magamra, hogy míg én, olykor féltem az osztályzatok miatti leszidástól és vonszoltam magam haza (csak egy dolgod van-tanulni!), addig a gyerekeim simán, mindenféle félelem nélkül hazaérnek. Nem zavart soha a nem kitűnőség, hiszen ismerem a gyerekeimet: nem érdekli őket minden tantárgy, nem tanulnak rájuk egyformán, és még azt is bevallom, nem is értenek minden reál tárgyat. De tudom, hogy vannak ilyen fiatalok, én is ismerek ilyen lányokat, sőt, még mosolygósak is, nem feszültségekkel telve élik a mindennapjaikat. 

Visszatérve az első idézetre, nem volt megfelelni-akarásra nevelés, soha nem szívtam a vérüket sem, de mégis eljött az a szakasz, hogy nem vagyok büszke a bizonyítványra. Az egyikre. Mert miközben az egyik élete eddigi legrosszabbját produkálta jókedvűen, a másik élete legjobbját jókedvűen. S itt mesélhetnék a gimnáziumok nehézségéről, hogy melyik hol tanul, melyik van előkelőbb helyen, meg ilyeneket, de felesleges, mert  nem (csak) ez a lényege ezeknek a gondolatoknak. Nem kitűnőkre vágyom, hanem  a hozzáállás megváltoztatására, a belátásra, még akkor is, ha kamaszok. Nem nemtörődöm családból származnak, akik lepasszolják a kéréseiket, akikkel nem beszélgetnek, s itt most direkt nem egyes számot írok, mert ugye mindegy is. 
S, hogy a második idézetre térjek, hogy kamaszkorukban megtalálják a tehetségüket, a kedvüket valami iránt, s hogy higgyék el maguknak, hogy kisebb-nagyobb befektetéssel lehetséges már siker. Nem könnyű, hiába kínálunk fel nekik lehetőségeket. Nem csak lehetőségek és alkalmak kellenek, hanem hozzáállás is. Ezt lássa be főleg egyik, kicsit a másik is. Vagy a másik nagyon és az egyik kicsit. Mindegy is, általánosságban próbálok fogalmazni.

S, talán megérti legalább egy olvasó, hogy miről beszélek, de ne csak azt szajkózzuk, hogy nem kell kitűnő bizonyítvány. Mert persze, hogy nem kell. Ezt mondom én is- sokszor. Vannak szülők, akik ezt mantrázva, azaz, hogy a gyerek engem örökölt, az én képességeimet, nekem sem ment, legalább nem szívbajosan szorongó stb. simán elfogadják a gyengébb osztályzatot. Vannak családok, ahol mást képviselnek a szülők származás, lazaság, hozzáállás vagy egyebek miatt. Meg vannak a sokak által ismertetett magas elvárások tanulásban, sportban, aztán meg lesz ami lesz. S azt is tudom, hogy egy beteg, vagy fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülő örülne annak, ami van nekünk a bizonyítványban, mert legalább van esze, feje, lehetősége, de lehet, hogy az a gyerek pozitívabban áll is hozzá a dolgokhoz. S itt a harmadik idézet is.....vágyni vagy nem vágyni. Én vágyom, és remélem hogy eljön a pillanat, amikor nem csak én fogok vágyni, s a vágyakat tettek is követni fogják.

Kérem Istentől az iránymutatást. Mindegyikünk számára. A többi képességbeli dolog.

2017. június 11.

Megfogadtam, hogy többet nem grundozom

Az úgy volt, hogy elvesztettem az eszemet, az ítélőképességemet s végül ötször láttam A Pál utcai fiúk előadást. Már nem tudom, hol írtam a kezdődő folyamatról, de volt benne hirtelenség is, meg tervezett is. 
A szülinapom után vettük meg a szerdai, június 7-i két állójegyet, ehhez sikerült szerezni aznap még egyet, előtte Ági szerzett Hannának két második sorosat, amire én mentem vele. 
S végül, mivel a szerdai előadás nekem nem igazán tetszett, mert nem volt benne tűz, olyan volt, mintha belefásultak volna, így tegnap a Szentivánéji álom megnézése előtt még kaptam három állójegyet az évad utolsó előadására. 
Bemásolom amit írtam pár napja:


Tegnap láttam negyedszer A Pál utcai fiúk előadást. Még sosem láttam ennyiszer egyetlen darabot, és tulajdonképpen nem is teljesen az én világom a zenés színház, mégis... 
Először családdal földszint hátrébb, aztán Petivel állójeggyel földön ülve, aztán Hannával a második sor közepéről, majd tegnap ismét állójeggyel. S ismét láttunk teljesen jól, mert iskolások ültek előttünk, csak a deréknak nem annyira jó így. S ahogy Hannával megfogalmaztuk, ezerszer jobb elölről nézni az arcukat, a játékot. A történetet már ismerjük, tudjuk mi után mi következik, észrevesszük a bakikat, a mást, így már a minikák gesztusok érdekelnek, a fiúk közötti kapcsolatokat figyeljük. 
Tegnap valahogy nem volt varázs. Amit vasárnap Hasi (Vecsei H. Miklós) írt a szombati előadás csodájáról, azt ott átéltük. Pedig még a golyó is a medencébe esett. Ott kotorásztak a vízben a fiúk, a Pásztorok, hogy visszaadják az Áts Ferit játszó Józan Lászlónak. De csoda volt ott. Tegnap nem. Valahogy nem éreztem. Nem tudom megfogalmazni, lehet, hogy csak nem láttam a rezgéseket. De a közönség is más volt. Szerencsére az erkélyen ülő diákok nagyon rendesek voltak, ellenben a mellettem ülő család csörgős mogyoróval kezdte a második felvonást. 
Talán nem nézem többször, most érzem, hogy szünet egy darabig. Menjenek kettesben a gyerekek. Vadásszák ők az olcsóbb jegyeket. 
Mindentől függetlenül még jó előadás, egyszerűen tegnap nem gyerekeket láttam a színpadon, hanem felnőtt színészeket.
Ui: kik voltak azok, akik vihogni kezdtek Nemecsek halálakor, mert valaki beletapsolt a darabba, amikor nem kellett volna (Hasi és Wundi éneke után)??!!


S folytatom a maival:
Megtudtam, hogy, állítólag lesznek szerepmegosztások, vagy cserék, bár ez utóbbit nem hiszem. A mai közönség nem volt annyira lelkes. Kissé vihogó, zörgő gyerekek... Mobiltelefonok... Ajjj
Az előadás jobb volt mint a szerdai, de nem annyira klassz, mint a második soros. Az volt a legjobb. Meg az első, mert az ismeretlenül eufórikus volt. A maiban jobb volt a Nemecsek-dal, illetve az ötből csak ennél tapsoltak a nézők a Pál utcai győzelemnél. Az szuper volt!


Inkább arra jöttem rá, hogy már úgy éreztem magam, mintha a saját gyerekem játszana a színpadon, már mindig mást és mást figyeltem.
Vagy
 Úgy éreztem magam, mint a kemény mag, aki kíséri a kedvenc együttesét a koncertekre. Pedig én nem vagyok kemény mag, és nem is akarok az lenni. Vártam, hogy más lesz a mai előadás.
Sajnáltam a fiúkat, hogy ma is ezer képhez kell beállniuk. Sajnáltam őket, hogy sokan nem a saját nevükön szólítják őket, hanem a szerep nevükön. Vagy éppen így beszélgetnek róluk. Én láttam őket más darabban is, én a színészeket bírom vagy nem bírom. 
Én hülyének tartom magam, hogy ötször láttam, mondjuk csak és kizárólag az olcsó jegy miatt. Kétszer teljes áron, ezzel nyugtatom magam. 
Meg azzal, hogy sokat járok színházba, máshova, más darabra, nem elvakult Pálutcafan vagyok. 
Nem is tudom, meg nem is akarom kifejteni, hogy miket gondolok a csak ezért a darabért rajongókról. Egyébként is tök felesleges. Talán a rajongó lányok és asszonyok elmennek megnézni a többi színdarabot is, amiben a kedvencük játszik. S akkor elindul egy folyamat náluk. 
De mindegy is. 
Én továbbra is járok majd színházba. 
Aztán, ha más szereposztás lesz, vajon kibírom, hogy ne legyek kíváncsi? :-D

Aztán majd meg kellene írnom, milyen jót szórakoztam a Szentivánéji álmon!!!! Könnyem csorgott a nevetestől!
Ha Stohl marad, azaz visszajár a szerepre, tuti elviszem a gyerekeket! 

2017. június 5.

2,3,4,5 / 9 (színház)

(Mielőtt még leírom a kulturális jövés-menéseimet, örömmel jelenem be, hogy végre sikerült elolvasnom ismét egy könyvet: Kate Morton: Az elfeledett kert.- Tetszett, de nem maradéktalanul, de épp ez kellett, mert lekötött, utaztatott, nem volt megterhelő a fejemnek. Kb. 7 éve olvastam ilyen családregényeket utoljára. Lehet, hogy korszakváltásom lesz 42 évesen?)

Nos, befejeződött az említett öt előadás. Az első volt a Psziché, s utána sorrendben:

Istenítélet
A halottember
Pál utcai fiúk
Titkok

S, hogy melyik tetszett legjobban vagy éppen legkevésbé? A napi gondok, történések, fáradtság, rohanások, esetleg egy vihar, vagy éppen a fülledt meleg, egy fájdalom mind-mind befolyásolhatják ezeket. Nem szeretnék sorrendet felállítani éppen ezen befolyásoló tényezők miatt, de ha azt nézem, hogy mennyire különbözőek voltak ezek az előadások akkor sem lehet igazán összehasonlítani őket.

A Psziché a Nemzeti Színház egyik kis termében, talán éppen a Kaszás Attila-teremben egy káprázatos előadás fehérben, vörösben. Egy élet, egy vágy, vagy éppen sok vágyódás és vágy élet, szerelem, gyermek után. A boldogság után, amit keres, keresett, megformált, eltitkolt. A szomorúság, amelyet megformált, eltitkolt, elrejtett. Gyönyörű előadás, gyomorszorító, könnycseppes.

Az Istenítélet a Vígszínházban volt. Nagyon fáradtan érkeztem, ásítottam nagyokat és ettől a hype-olt, utolsó előadástól vártam a csodát, hogy felpezsdít, elgondolkodtat. Aztán megfogalmaztam magamban már közben és utána, hogy nem szabad ráugranom minden felkapott, esetleg tetsző színdarabra! Leültünk, elkezdődött, ezer ember kiabált egyszerre a színpadon, most akkor volt ördög vagy nem volt, persze ebből semmit nem értettem, kezdtem ideges lenni, hogy összezavarodtam, a fejemben káosz van, bekiabáltam volna, hogy én nevem szerint ördög vagyok, meg ilyenek, és vártam, hogy Stohl végre megjelenjen, hiszen őt dicsérték nagyon.......szóval vártam, ásítottam és néztem az órámat, hogy vajon mikor fogok elmerülni a darabban? A szünetben félve néztem Szilvire....... szerintem csak azért nem mentem én haza, hogy a sokak által említett utolsó fél órát lássam az utolsó előadáson. Nekem szenvedés volt, de mindegy is, a fejemben kongott az UTOLSÓ ELŐADÁS címkéje, nem hagyhattam ott. Kávé, süti,folytatás. Stohl tényleg jó, maradandó alakítás, Herczeg Adrienn, Péter Kata is (személy szerint ő volt a kedvenc karakterem), de mi nem tapsoltunk állva, sőt. Mi siettünk haza a családunkhoz. Nem állítok rangsort, de ez az utolsó.

Aztán jött a Szkénében A halottember. Hú, de nehezen jött össze. Alig volt kedvem hozz, de a jegy megmaradt, végül Eszterrel elmentünk, s ahogy írtam a fb egyik csoportjában:

 "Az előadás? nekem tetszett, de nem 100%. Tetszett a megvalósítás, az énekesek háttér-szereplése, éneklése, a cselló zenéje, Mészáros Sára " majdnem egyszemélyes" darabja, s ami visszahúzott a százból csak annyi, hogy nem adott több érzést, mint amikor olvastam. Azaz nem sokkal többet. Maradok annyiban, hogy tényleg tetszett, de ovációt nem éreztem. Na jó, a darab lényege sem annyira vidám..."

Hát még annyit, hogy olyan volt, mintha olvastam volna. Így, 3 nap emlékével sem változott. Azért a Nehéz még érdekel...biztos megnézem majd a következő évadban.

Szombaton Hannával a második soros Pál utcai fiúk. Nem tervezem az összehasonlítást a komoly darabokkal, vagy éppen olyannal, amit még nem láttam, hiszen ezt már igen, láttam, kétszer is, távolabbról, így abszolút az arcokra tudtam figyelni. És nagyon jó volt. Mindenki. Csak egyet sajnáltam ott elöl ülve: ez egy nagy színház, és a fejemet úgy kapkodtam olykor, mintha egy teniszmeccset néznék a helyszínen. Így meg is állítottam a fejemet s olykor, egy fontos jelenetnél csak az egyik oldalt figyeltem. Így történhetett meg, hogy képes lettem volna a Pásztorokat is vigasztalni. S így történhetne meg az, hogy még meg tudnám nézni még többször. De többször ezt a jegyárat nem fogom kifizetni, az biztos. Majd messziről koncentrálok...

Vasárnap, azaz tegnap Pintér Béla Társulatának  Titkaink című előadását néztük Szilvivel, ő ismételt én először. Nnnnnna, köszönöm magamnak, hogy a színiakadémiások Parasztoperája visszahozta a kedvemet a Bajnok után Pintérékhez, mert nekem a Szívszakadtig is tetszett és ez is. Folyt.köv. lesz a következő évadban. Meg utána, mert borzasztó ezt leírni is de kb. havi egy előadásra mehetek csak a jövőben (fizetős suli néz ki...vagy néz rám), és több a megnézendő, mint 10 hónap, az esetlegesen szóba jöhető bemutatókról még szót sem ejtettem.
A Titkok, titkok sokasága a múltból, múltban. Hogy mi volt akkor és félő: mi van ma. Csak ma már -talán- kiderül, beszélünk róla. Elgondolkodtató annak, aki élte, aki átélte, aki tanulta, megérti. Azt gondolom, hogy sokaknak csak egy sikerdarab.

A rangsor? Nincs. Mert ha lenne, akkor három különböző darab, stílus lenne megosztva az első helyen. S vállalom, hogy a Grundosok és Füvészkertesek is ott lennének.

Ma Pünkösdhétfő. Terveim szerint kirohanok a Fasorba Szélrózsa Band-et és Korál-Szigetet hallgatni, majd egy brutál hosszú napokból álló 4 munkanapos hét következik, s benne van két állójegyünk a Grundra. Nem, nem vagyunk őrültek, ezt már 5 hete vettük, a szombatit két hete szereztük..... S, hogy ki megy? Gyerek-gyerek, vagy Peti-én, vagy passz...

ölelések

ui: mozogni kellene. Ez a közösségi oldalas mizéria megtámadott a lefogyott, átalakult, sportoló, csinosodó, rég nem látott ismerősök fotóival.... lelkifurd
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...